Oroszlán nagyon mérges volt magára. Hogy hagyhattam ott Íriszt? –vágta állandóan a fejéhez. Felrémlett előtte, az öreg, törékeny néni, akinek utolsó szavai ezek voltak hozzá: „Tehát ilyen megöregedni…” Bárcsak őt kapta volna el a lidérc! Bárcsak ő lett volna ott előbb! Miért pont őt, és miért ilyen fiatalon? 14 nyarat se élt meg, de már ellátogat az ősök jurtájába! De az se biztos, lehet egész lényét elnyeli az a nyaklánc, és nem marad más a végén, csak egy aszott kis test, arcán pedig rémület… Oda kell érnie a többiekhez, és szólnia kell nekik, mielőtt ez bekövetkezne! Megígérte magának, hogy nem hagyja cserben Íriszt… hát nem is fogja!

Mikor Oroszlán(y), és társai odaértek, azt látták, hogy Elanort Eolyn tartja vissza, hogy ne ugorjon át az ébredés ajtaján, miközben Eolyn kezét egy sólyom csipkedte.

-         Mit csináltok? –kérdezte Viola.

-            Mit csinálunk?! A te kis társad nem engedi, hogy Oroszlán után menjek, mert őt berántotta ez az ébredés ajtaja, én meg utána akartam menni, de ő nem enged el! –kiáltotta mérgesen Elanor.

-            Azért tettem, hogy nehogy teljesen szétváljunk! Azt akartam neki mondani, hogy amint itt vagytok, mehetünk is Oroszlán után! –mondta Eolyn.

-            Jó, akkor induljunk… Várjatok csak! Írisz miért rak ki egy képet egy öreg néniről? –kérdezi Oroszlán(y), aki arra a képre mutat, ami az ébredés ajtaját fedte.

-            Az előbb még Írisz volt rajta… Na de ezt hagyjuk! Menjünk, keressük meg Íriszt, és Oroszlánt, na meg a nyakláncot, utána foglalkozunk ezzel a képpel! –mondta Eolyn. Pedig mennyit segíthetett volna nekik ez a kép! Ha jobban megnézték volna, akkor rájöttek volna, hogy a kép Íriszt ábrázolja, és ha még jobban megnézik, látták volna azt a kis alakot, aki kezében két bűbájostor lapul…

-            Hú, nagyon sötét van itt! Csináljunk fényt! –mondta Csillag. Hirtelen az alagutat fényár lepi el, és mindenkit jól lehet látni.

-            Megvagyunk mind a 6-an? –kíváncsiskodott Viola.

-            Miért 6-an? Csak 5-en vagyunk! –mondta Elanor.

-            Nem! Itt van, az én egyszarvúm, Kamilla, ezért 6! –felet Viola.

Ezután nagy csönd ereszkedett a kis csapatra. Mindenki ment előre, és hogy jelezzék merre jártak, krétát varázsoltak maguknak, és amelyik alagútban már jártak, oda rajzoltak egy X-et. Így haladtak előre, amíg egyszer csak csikorgást nem hallottak.

-         Mi volt ez? –kérdezte berezelten Oroszlán(y).

-            Biztos az, aki elrabolta Írisz! –feltételezte Csillag. –Mindenki készítsen elő egy Darvadozz rontást!

Egyre közelebb értek ahhoz a valakihez, aki a csikorgó hangot kiadta. Már mindenki készült a rontás küldésére, mikor a legelöl haladó Lady megszólalt:

-         Állj! Ne küldjetek rontást! Ez itt Oroszlán!

-         Igen, én vagyok! Írisz óriási bajban van! De engedjetek már el! –mérgelődött Oroszlán!

-         Légy türelmes Oroszlán! –mondta Miss Moon, és feloldotta a bűbájbéklyó átkát.

-            Na akkor elmesélem mi történt! –kezdett bele Oroszlán, és elmesélt mindent töviről hegyire. A többiek pedig mintha moziban lennének, leültek oroszlán széke köré, kivéve persze Kamillát, aki továbbra is állt. Már csak a pattogatott kukorica hiányzott a kezekből.

-            Tehát a tőlem 1 évvel és 2 hónappal fiatalabb unokatesóm most úgy néz ki, mint egy 120 éves nagymama? Na ne! –mondta elkeseredetten Csillag, majd felállt. –Tovább kell mennünk, és meg kell találnunk az a lidércet, és Íriszt!

-            Várjatok csak! Mikor jöttünk el, akkor volt egy kép, amin egy nagyon öreg néni volt, és egy kis valami. De Eolyn azt mondta, hogy mikor megtalálták a képet még csak Írisz volt rajta. Szóval az a kép azt mutatja, hogy épp akkor milyen Írisz, és mit csinál. Vissza kell menni a képért! –mondja Oroszlán(y).

-            Majd én visszamegyek! –vállalkozik Oroszlán.

-            Jó, de inkább Kamilla hátán menj, úgy gyorsabban visszaérsz! –ajánlja Viola.

Oroszlán felül Kamillára, és az egyszarvú úgy elkezdett vágtatni, mint a szél. Mikor visszaért az ébredés ajtajához, és a képér nyúlt megnézte, mit ábrázol a kép. Öreg Íriszt látta, amit egy ágyon fekszik, nehezen veszi a levegőt, az ágya szélén egy kis gesztenyeszín hajú lidérc ül, mégpedig kislány, és egy TV-t bámul. A Csacska Angyal ment rajta. Mivel még révülésben volt, ott állt mellette segítőállata. Ő is látta a képet, és szomorúan nézett társára.

-         Nyugodj meg, megmentjük mielőtt még baja esne. –mondta Oroszlán.

Fényes kis hely volt, mi tagadás, ahova a lidércke Íriszt vitte. Szinte egy kialakított gyerek szoba volt! Volt benne tévé, számítógép, és minden féle, amit egy mai éber gyerek szeme szája megkíván! Írisz leült egy székre, és fáradtan gondolt arra, hogy szegény Keszi, most milyen állapotban lehet.

-               Na, itt fogunk lenni, amíg végbe nem megy a nagy változás. –mondta a lidérc, és most kivételesen levette a fejét eltakaró csuklyát: Gesztenyebarna haja volt, kis gesztenye volt a fején, barna levélből, kis ruhája.

-            Jaj de kis édes lidérc vagy! Te jó ég… már úgy viselkedek, mint a nagymamám! –hajtotta le fejét Írsz. A távirányítóért nyúlt, majd bekapcsolta a Tv-t. A Viván épp a The Corrs Summer Sunshine című száma ment. A  kis lidérc gyorsan kivette a lány kezéből a távirányítót, majd átkapcsolt egy  másik csatornára, ahol épp a Csacska Angyal ment.

-            Na, van néhány dolog, amit jól találtak ki az éberek! Például ez a sorozat! Tök jó…

-            Ízlések és pofonok.

-            Jaj, neked nem tetszik? Szerintem tök jó!

-            Régebben néztem, de felhagytam vele. Unalmas lett.

-            Nem is! –mondta a kis lidérc, és áhítattal nézte, ahogy a sorozat szereplői mit csinálnak. Írisznek ez nem volt nagy élvezet, ezért inkább azon gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nyaklánctól. Mivel azzal se jutott semmire, ezért lidérckéhez fordult:

-            Megmondod nekem mi a neved? Nekem már úgy is mindegy.

-            Na jó… De ezt tartsd titokban. A nevem… Monyákos Binca, Monyákos Tuba húga!

Írisznek már nagyon elege volt… már 666-szorra nézte meg a Csacska Angyal egyik részét, ami Binca egyik kedvenc része… és egyre jobban érezte, hogy gyengül. Hiába gondolkozott, nem tudott semmilyen tervet kitalálni, ami segítségével kijuthatna a pácból. Fáradt volt, nem tudott mit csinálni, csak emlékezni. Eszébe jutott, hogy egy héttel ezelőtt, még puli kutyjával, Mírával játszott a kertben, és akkor még nem is gondolta, hogy hamarosan már teste feladja a harcot, és lelke a Gyökér szintre kerül.

                        Nagyon félt. Rettegett attól, hogy mi vár rá… fáj a halál? Vagy csak egy kis szúrást érez, és már kilehelte a lelkét? Csomó kérdés cikázott át a fiatal lány fejében.

                        Egyszer csak Binca felpattant a székéből, és egy réztányért vett elő az egyik fiókból. Majd odasétált a hűtőhöz, és kivett belőle egy ásványvizes dobozt, és a tálba öntötte a flakon tartalmát.

-         Hogy hogy eddig nem fedezték fel ezt a helyet? - kérdezte Írisz.

-            Hát úgy, mert én is tudok varázsolni, és néhány jó varázslattal el tudom érni, amit akarok. –mondta, egy kaján vigyorral az arcán. – Mint például most is azt csinálom, hogy megtudom, hol vannak a te kis barátocskáid! –leszakított levélruhácskájából egy darabot, és beledobta a vízbe. Hirtelen a folyadék színe megváltozott, és a víz felszínén máris láthatóvá vált egy kis csapat, akik minden folyosót végigjárva keresik a rejtekhelyet.

-            Oh, bocsásson meg nekem nyanyóca, de most mennem kell, várnak a kuncsaftok egy kiadós túrúra a Labirintus expressen. –kuncogott Binca, aztán magára hagyta a magatehetetlen Íriszt.

Csöndben ült, és várta a pillanatot, mikor egyszer csak lecsap rá a kaszás, vagy az átokfajzat tér vissza, hogy szórakozzon egyet.

Arra nem figyelt fel, hogy hirtelen az asztalról leesik a tál, és fojtott motyogás hallatszik az asztal közeléből. Majd hírtelen mintha a semmiből kerültek volna elő, Írisz előtt állt két ember: Az egyik magas férfi volt, napbarnított bőrű, hullámos barna haja a vállát verdeste. A másik, egy nagyon fiatal, hosszú fekete hajú lány, bőre  fehér mint a hó, szeme zöld, akár a smaragd.

-         Áh, nem igaz! Én nem is akartam ide jönni! –fakadt ki a lány.

-            Tudom, hogy nem akartál, de nem volt más választásom. Ha ott hagylak elkezdted volna terrorizálni a muglikat. –nézett rá mérgesen a férfi.

-            Honnan veszed ezt a baromságot? Azt se tudom mi a neved, nem is ismerlek, és te már rögtön ítélkezel felettem! Ha ezt a lányok megtudják, kitekerik a nyakadat!

-            Na persze, majd egy csapat leányzótól kell majd félnie egy aurornak! –kuncogott, aztán Írisz felé fordult. – Szép napot! Gondolom te vagy a bajba jutott leányzó. Mint már hallottad, én egy auror vagyok, és azért jöttem, hogy kivigyelek innen. Ő itt mellettem meg épp meg akart ijeszteni egy turistacsoportot, és most ő is szépen velem jön. A lényeg annyi, hogy ne ijedj meg, csak szépen kiviszünk innen, aztán minden rendben lesz.

-            De hát, a barátaim még ott vannak, bent a labirintusban, és Binca épp azt akarja elérni, hogy örökre eltévedjenek!

Hirtelen, a kis fiatal boszi arcán nagy vigyor jelent meg.

-         Egyre jobban tetszik nekem ez a lidérc csaj. –jelentette ki.

Neked csak ne tetsszen semmi! – mondta emelt hangon a férfi, de arcán egy mosoly jelezte, hogy nem haragszik a lányra. – A többiek már nem a mi dolgunk, nekünk csak a nyaklácot kell elvinnünk, és téged megmentenünk. –Aztán felkapta Íriszt, mintha csak egy tollpihe lenne, elindult vele kifelé a szobából, nyomukba a kajánul mosolygó kislánnyal aki, a hátuk mögött olyan képeket vágott, mint aki mindjárt elhányja magát, közben vígan énekelgette a „Két szerelmes pár” című gúnynótát.