1.      

Baromi sötét van, mint általában mikor a lükoi gyűlést tart. Jó, tudom, akkor talán kevesebb a turista, és nem veszik észre azt a sok bolyhos farkast, aki épp az erődben garázdálkodik.

            Richard oldalán érkeztem, hisz én vagyok a lupája… mióta megegyeztünk abban, hogy Jean-Claude-dal és Richard-dal is lehetek, azóta már többet vagyunk együtt. Ennek örülhetnék is, de kissé idegesítő tudni, hogy Richard közben rajtam kívül más nőkkel is kavar. De egy részről megértem. Nekem ott van Jean-Claude is, és nem tudtam köztük választani. Hát így jár az aki sokat akar.

            Tennessee igazán szép hely, csak hát lehet csak nekem szúrja a szememet az az ős öreg fa, amiről csontvázak lógnak le. Egy ideig azt hittem hogy Verne emberáldozatokat végez, de végül rá kellett jönnöm, hogy ezek csak a kimúlt falkatagok csontvázai. Na igen, rossz az, aki rosszra gondol, és egyesek nem olyan véresek, mint én.

            Mögöttünk Shan-Da, és Jamil haladtak, ő mögöttük Jason, és Stephen. Sajnos a leopárdok nem jöhettek, merthogy ők nem a lükoi tagjai. A kiközösítés csúnya dolog, de úgy látszik ők ezt nem tudják. Legalább nem kell amiatt aggódnom, hogy Nathaniel megpróbál rámászni az egyik farkas lányra. Soha nem tanul a leckéből. Nem volt neki elég Mira, azóta már bepróbálkozott még néhány nősténynél, nem nagy sikerrel. Azt mondja, elkeseredésében teszi, mert én nem fekszem le vele. Zsarol a kis bolond… ha nem lenne barátom, már lehet, belenyomattam volna egy tárat.

            A fát körbevette Verne falkájának többi tagja, köztük a hosszú lila hajú Roxanne, aki jól helyben hagyott első találkozásunkkor. Aztán tisztáztuk a helyzetet, és azóta egész jól megvagyunk egymással.

            Már épp belekezdtünk volna az általános farkas módi köszöntésbe, mikor egy nagy fekete bundás lompos rontott be a tömegbe. Egyenesen felém tartott, majd mikor odaért tisztelettudóan leült elém. Nem volt ismerős, tehát biztos, hogy Verne falkájának egyik tagja volt.

            Csak kis idő után vettem észre, hogy valami ott fityeg a nyakában. Mikor kezembe vettem, észrevettem, hogy valami tartó féle. Levettem, és mikor kinyitottam egy papír csusszant a kezembe. Nem volt ismerős az írás, de belekezdtem az olvasásába.

            „A Hóhér kezébe, és csak is az övébe!

Tisztelt Anita Blake!

Ma érkezik Tennessebe a város új Vámpír úra, és arra kérnénk, felügyeljen az érkezésére, és felbérelnénk arra, hogy találja meg azt, aki el akarja tenni láb alól őt. A fizetség nem marad el.”

            Furcsán néztem a levélre. Semmi aláírás, semmi biztosíték, csak annyi, hogy a fizetség nem marad el… hát köszi! Azt se tudom, kit kell majd keresnem. Ahogy hallottam, Richard is elolvasta a levelet, mert hangos mordulást hallottam magam mögött.

-         Most megint el kell halasztanunk? –kérdezte mérgesen tőlem.

-         Richard, most el kell mennem. Igaz, azt se tudom, kik béreltek fel, de azt se tudjuk milyen következményei lehetnek, ha nem tesszük meg amit kérnek. Jobb félni, mint megijedni. – ó, igen, a paranoia néha jó dolog.

-         Rendben… gondolom a repülőtérre kell menni. Veled megyek.

-         Richard, nem kell nekem őrző védő, meg tudom védeni magam!

-         De…

-         Semmi de! Egyedül megyek!

-         Akkor legalább Jasont vidd magaddal! Akkor legalább nem izfulnék annyira… -mondta, és megfogta a kezem, és mélybarna szemeivel rám tekintett. Ettől a nézéstől el tudok olvadni, és erről eszembe jut az a bizonyos éjszaka, mikor munin eluralkodott felettem és Freya lettem… ennek az volt a hátránya, hogy aki először ledöntött, az lett az új Ulfric. Hála az égnek Richard volt az, tehát minden maradt az eredetiben.

-         Rendben. –mondtam, aztán elindultam kifelé az erdőből, mögöttem Jasonnal. A munka az munka, és most újabban Tennessee-ben is felbérelnek… na, már csak ez hiányzott!

2.

            Jasonnal ültünk a kocsiban, és csendben várakoztunk az ismeretlen vámpír érkezésére. Kissé dühített a dolog, hogy csak úgy beadtam a derekam ennek a megbízásnak… lehet, hogy csapda, és ezt azért találták ki, hogy eltegyenek láb alól. Hm, mégis jó hogy velem jött Jason. Oké, ha egy csomóan támadnak ránk, mit sem ér ez a plusz egy ember.

            Már épp szétuntam volna a fejemet, mikor megszólat a csipogóm. Önkénytelenül felsóhajtottam, és megnéztem a számot. Bert volt az. Visszasüllyesztettem a zsebembe a készüléket, majd Jason felé fordultam, aki kérdőn nézett rám.

-         Ki volt az? – kérdezte.

-         Áh, csak Bert. Ő is tud várni.

A fiú arcán mosoly jelent meg, és szeme felvillant. Nemsokára telihold, és ilyenkor az alakváltók átváltoznak. Jason is közülük való, köszönhető ez Rainának, annak a farkas kurvának, aki minden áron meg akar szállni, és olyan tettekre sarkallni, amihez nekem igazán nincs kedvem.

Már épp elszenderedtem volna, mikor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki a combomat simogatja. Már előrántottam a mini Uzimat, és céloztam, mikor megláttam, hogy Jason az, és az ablak felé mutat. Oda néztem, és láttam, hogy egy repülő készült leszállni.

-         Kislány, és barát vagyok nem ellenség. –mondta vigyorogva Jason, mikor újra felé fordultam.

-         De ez akkor se jogosít fel arra, hogy fogdoss.

-         Anita, egyszer már majdnem sikerült…

-         Pofa be. Mindjárt megérkezik a vendégünk.

A repülőgép épp leszállt, és parkoló állásba helyezkedett. A csomagszállítók egy koporsót szállítottak le a gépről, mikor egy nő szállt ki a gépből. Mikor elkezdett a kocsink felé közeledni jobban szemügyre vehettem. Hosszú, fekete haja volt, amit lófarokba fogott. Fekete kabátja a bokáját csapdosta, kábé csak pár centivel lehetett alacsonyabb mint én, ajka feketére volt festve, szemhéja úgyszintén, szeme rikító zöld volt. Nyugodtan belenézhettem a szemébe, hisz mióta magán viselem Jean-Claude három jelét. A negyediket is rám akarja erőltetni, de abból nem eszik!

Ahogy néztem a nőt, egyre jobban az jutott róla eszembe, hogy egy rocker. Mikor odaért a kocsihoz, bekopogtatott az ablakon, én meg szépen lehúztam.

-         Te vagy Blake?  -kérdezte tőlem, lágy hangon.

-         Igen… maga meg kicsoda?

-         Én lennék az új városúr. A nevem Isabel Delacroix.

-         Üdvözletem. Mint már tudja, én meg Anita Blake. De honnan tudjam, hogy tényleg maga az?

-         Nekem nem kell semmit se felmutatnom magának, hogy az vagyok, aki vagyok. Én vagyok az új város úrnő, ne merészelj velem ilyen hangon beszélni!

Rászegeztem a stukkert. Először ő csak vigyorgott, és én tudtam, hogy eljött az időt, hogy lelohasszam arcáról a mosolyt.

-         Ebben ezüst töltény van kisanyám, szóval mutass nekem valamit, amivel bizonyíthatod, hogy nem hazudsz.

-         Hm, elővigyázatos a kicsike. –elővillantotta vámpírfogait, majd kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy levelet, és a kezembe nyomta. Megéreztem az erejét. Úgy gondoltam, hogy kábé hasonló korú lehet, mint Jean-Claude. Átfutottam a levelet, amiben valami olyasmi állt, hogy felkéri arra, hogy ő legyen Tennessee új Mestere, és hogy mielőtt menjen oda. További gyanakodásra nem volt lehetőségem, mert a nő beszállt a kocsiba, és a csomagszállítók már be is rakták a kocsim csomagterébe a bőröndöt, és a koporsót. Nem is tudtam, hogy én lettem a kis futár. Fú, de jó.

-         Az Éjfelleg Fogadóban van a szállásom. –mondta a vámpír csaj, mintha tök természetes lenne, hogy én oda viszem. Kezd az idegeimre menni.

Végül aztán mégis beindítottam a kocsit és elindultam a megadott hely felé. Mikor oldalra fordítottam a fejem, hogy megnézzem, mi van Jasonnal, ő épp nagyban vigyorgott. Tetszett neki, hogy nem tudtam mondani ennek az Isabelnek semmilyen ellenérvet. Ne, ezért még számolunk.

Lassan elértünk Tennessee szívébe, ahol ez a bizonyos fogadó volt. Új épület, de így se volt valami öt csillagos hotel. De egy vámpírnak ez is megteszi, legalábbis ennek itt igen. Mikor végre találtunk a közelben egy parkolót, arra várakoztam, hogy a vámpír kipakolja magát, de ő csak ült, és várt. Első pillanatban nem értettem, aztán rájöttem: azt akarja, hogy cipeljem a cuccát! Na nem! Azt aztán végkép nem!

-         Vége az útnak. –jelentettem be. Már épp folytattam volna, mikor Jason kiszállt, és lepakolta a kocsiról a nő cuccát, aztán hívott egy csomagszállítót.

-         Köszönöm… öh… köszönöm Hogyishívják. –mondta vigyorogva Jasonnak, aztán se szó, se  beszéd, a otthagyott bennünket. Talán jobb is így, mert lehet rosszul járt volna, ha még marad egy kis ideig.

-         Na ez a nő se semmi. –jelentette ki Jason. Én csak egy lesajnáló pillantással díjaztam őszinteségét, aztán elindultunk vissza a Sápadt Holdba, ahol elszállásoltak minket. Hm, hiányzik Jean-Claude, mert ő nem jöhetett el. Neki St. Louise-ban kell fenntartania a rendet. De Damian is hiányzik. Mióta tudom, hogy valamiféle kötődés van köztünk, sokszor szoktam vele beszélgetni. Ő is eljött volna velem, de Jean-Claude megtiltotta neki. Na igen, attól fél, hogy még egy férfit beveszek az eddig is nagy háremembe.

3.

Mikor leparkoltam, Jason gyorsan kisietett a kocsiból, a fene tudja miért. Én is követtem, és elindultam a kis házam felé. Most Richarddal egy szobában vagyunk, nem is kell részleteznem, hogy miért.

 Már megint ugyanabban a szobában szálltam meg, mint legutóbb. Ugyanaz a bugyi kék szín, ugyanaz a régimódi füles fotel, és ugyanaz a kép Van Gogh-tól, a Csillagos éj. Szinte már megszoktam ezt a szobát. De most nem egyedül voltam itt. Itt volt Richard is. Neki van a legpuhább ajka, és a legszebb aranybarna haja. Szeretem érezni a közelségét. De most valahol az erdőt járja, és én egyedül voltam. Legalábbis azt hittem, egészen addig, amíg hirtelen éreztem, hogy valakinek az ereje végignyargal a szobán, és felállt tőle a hátamon is a szőr. Mikor megfordultam, Damian állt velem szemben.

-         Te meg hogy kerülsz ide? –fakadtam ki, miközben laposakat pislogtam rá.

-         Már mondtam Anita. A Város Urának tettem hűségesküt, de téged akár a pokolba is követnélek. - mondta, mikor aztán leült az ablak előtt elhelyezkedő fotelbe. Smaragdzöld szemeivel figyelt engem, és le nem vette rólam a tekintetét.

Damiannel valamilyen módon össze vagyunk kapcsolva. Én nekromanta vagyok, ő vámpír, vagyis egy mozgó hulla. Egyszer feltámasztottam, és kétszer megmentettem az életét, igaz, az egyikbe Jean-Claude is besegített. Így sikerült valamiféle láncot összehozni, és legutóbb, mikor kettesben maradtunk, akkor még időben állítottam le magunkat, mert elfajult volna a dolog. Én nem szeretem Damiant, de valahogy kötődöm hozzá. Nem tudom hogyan, ne kérdezd! Már épp szóra nyitotta volna a száját, mikor megcsörrent a telefon. Tökéletes időzítés.

-         Szép estét ma petite!

-         Jean-Calude… -mondtam, csak úgy magamnak, de azért Damian is hallotta. – Mit akarsz?

-         Miért vagy ilyen mogorva velem? –kérdezte lágy hangon.

-         Rossz napom volt. Kész. Na, mond mit akarsz.

-         Sikerült kimenned Manquer Delacroix-t?

-         Gondolhattam volna, hogy erről is tudsz.

-         Ma petite, én mindenről tudok. – Jean-Claude soha nem tudja letagadni magát. Egoizmus a toppon! – Nem válaszoltál a kérdésemre.

-         Igen, éppen és egészségesen, de ha rajtam múlik, már egy öklömnyi lyuk lenne a szíve helyén.

-         Cö-cö-cö… nem hinném azt. Isabel nem az a nő, aki csak úgy hagyja magát.

-         Ezt most úgy érted, hogy…

-         Nem úgy értettem, ahogy gondolod. Viszlát ma petite…

-         Jean-Calude! –kiáltottam bele a búgó kagylóba, aztán letettem. Magamra kényszeríttettem némi nyugalmat, aztán Damian felé néztem. – Figyelj, most hagyj magamra, oké? – meg se vártam a válaszát, bevágódtam a fürdőszobába, és gyorsan lezuhanyoztam. Magamra kaptam az egyik túlméretezett póló pizsamámat, és bebújtam a bugyi kék paplan alá, és lekapcsoltam a villanyt. Sötétség borult a szobára, én meg addig szuggeráltam a plafont, amíg el nem aludtam.

Tudtam, hogy álmodom, és egy érdekes helyen voltam. Valami bár lehetett. Lassan haladtam a tömegben, végül találtam egy szabad asztalt, és leültem. Tudtam, hogy várok valakire, csak azt nem tudtam kire. Aztán megjelent. Farmer felső volt rajta, szőke haja most nem volt összefogva, valamennyire eltakarta kisfiús arcát. Mindig is emlékezni fogok a tekintetére. Máig bennem él, mikor megláttam kifeszítve a testét. Halott volt. Nicolaos megölette, és az én lelkemen szárad máig a halála.

Philip leült az asztalomhoz, és rám mosolygott.

-         Hello Anita, rég találkoztunk.

-         Hello. –köszöntem nyugodtan, hisz ez csak egy álom, semmi több.

-         Semmit se változtál, mióta utoljára láttalak. Most belekezdhetnék a kérdezősködésbe, hogy mi van veled, de nem teszem, rögtön a tárgyra térek. Most a városba érkezik nemsokára egy ellenséged, ki egyszer majdnem a halálodat okozta. Most újra az életedre akar törni. Már így is sokat mondtam… kérlek, vigyázz magadra!

-         Mint szűzlány a nászéjszakáján. –vágtam rá, ő erre megcsókolt. Olyan volt, mintha tényleg valóság lett volna, és nem csak álom.

Aztán felébredtem. Az álom minden egyes részére emlékeztem. Még korán lehetett, hisz még a függönyön keresztül is láttam, hogy alig süt a nap. Mikor az oldalamra fordultam, megláttam a mellettem fekvő Richardot. Nyugodtan aludt, és így ahogy csak az arcát néztem egy kiscserkész jutott róla eszembe. Amint viszont lejjebb vándorolt a tekintetem, már egészen máson járt az eszem. Hozzábújtam meleg testéhez, hogy érezzem a bőre illatát, aztán újra elnyomott az álom.

Az első pillanattól gondolhattam volna, hogy ez egy Jean-Claude féle álom lesz. Valami csipkés göncben voltam, és Agyarka ágya szélén ültem. Barátnőm, Ronnie szokta így hívni, aki most sajnos nem volt itt, pedig néha igazán hiányzik a társasága. Máig nem értette, hogy miért hagytam ott Richardot Jena-Claude-ért. Persze, annak könnyű, akinek patkányember a barátja… na jó, nem szóltam. Ronnie magánnyomozó, és sokszor segített már nekem néhány bűnügy megoldásában. Néha nem tudom, mire mennék nélküle, ha nem adna divat tanácsokat, mert én soha nem értettem a divathoz. Hogy mondjam? Nem az én műfajom.

Hirtelen valaki megérintette a vállamat, és mikor felé fordítottam a fejem, megláttam Jean-Claude sötét fürtökkel keretezett gyönyörű arcát. Csak ennek lehetett nevezni, mintha angyalok formázták volna, és mélykék szeme még fokozta is szépségét. Felső teste fedetlen volt, kereszt alakú sebe kirítt tökéletes testéből, szememet azon legeltettem. Egy fekete bőrnadrág volt rajta, és lassan maga felé fordított, egyre jobban, amíg szembe nem voltam vele.

-         Jean-Claude, hányszor mondjam, hogy ne szórakozz az álmommal!

-         Ez csak egy kis kikapcsolódás mindkettőnk számára ma petite… hiányzol, és tudom, hogy én is hiányzom neked. Ne állj ellen nekem… -és ajkával végigcsókolta az arcomat, és a karjába fogott. Elernyedtem kezében, és közelebb bújtam hozzá. Ajka a nyakamra vándorolt, és azt kezdte el csókolgatni, majd mintha valami karcolni kezdte volna a bőrt.

-         Nem vagyok vércsap.

-         Ma petite! Ez csak egy álom, itt legalább megengedhetnéd!

-         Nem érdekel, nem vagyok vacsora! –mondtam, és hirtelen megszakadt az álom. Lehet megsértődött. Érdekes fordulat lenne… na de kit érdekel?

4.

            Hideg szél miatt majdnem lefagyott a seggem. A reggeli futáshoz viszont jó idő volt. Általában Veronicával szoktam futni, de ő most valahol St. Louise-ban van, legalábbis tudtommal. Azon se csodálkoznék, ha most Louie-val enyelegve valahol.

            Louie Richard egyik legjobb barátja volt, és az egyetemen tanított. Mellesleg patkányember. Nagyon odavannak egymásért Ronnieval, ha így haladnak, hamarosan újra felölthetem a koszorúslányi ruhát. Könyörgök, ne kelljen.

            Egy fekete szabadidő nadrág, és egy felső volt rajtam, ami jól elrejtette a Browningomat. Karomra szíjaztam még a megmaradt két ezüsttőrömet. Sokszor kellett újat csináltatnom, mert már több volt belőlük valamelyik vámpír testében, mint amennyi nálam volt. Valami miatt mindig sikeresen ott kellett hagynom, mert ugye a harc hevében az ember nem tud mindenre figyelni.

            Valahol már jó bent lehettem az erdőben, mikor megszólat a csipogóm. Mikor megálltam megnézni, és megláttam a számot, rögtön tudtam, hogy Bert az. Tegnap elfelejtettem visszahívni. A fene. Na mindegy. Drága főnököm soha sem szerette, ha megváratják, és biztos vagyok benne, hogy mikor felhívom, nem lesz valami rózsás a hangulata. Bertnek mindene volt a pénz, és a pénz velejárója a munka, vagyis a jól végzett munka. Biztos vagyok benne, hogy télen tízcenteseket vesz be multi-vitamin helyett, sok kicsi sokra megy alapon. Most nem nagyon tudott érdekelni, hogy milyen hangulatban lesz, hisz tudom, hogy úgyse rúg ki. Én vagyok neki az aranytojást tojó tyúk, és jól tudja, ha meg is teszi, akkor is magammal tudom vinni az ügyfél körömet, így megfosztva őt egy csomó pénztől, és amilyen jól ismerem Bertet, ezt tutira nem akarja.

            Végül aztán kiértem az erdőből, és egy benzinkút felé vettem az utam, hogy felhívjam Bertet, mi az a fontos dolog, ami miatt meg akarja szakítani eddig is rövid pihenőmet bolyhos barátaimmal. Mindig véres-örömest megteszi nekem ezt a szívességet.

            Előhalásztam a zsebemből néhány centet, és bedobtam a készülékbe, aztán tárcsáztam Bert számát. Első csörgésre felvette, és nagy meglepetésemre, rögtön Bert volt az, nem valamelyik titkár.

-         Anita, remélem te vagy az. –szólt bele, hangja dühtől tajtékzott. Én csak bólintottam, aztán rá kellett jönnöm, hogy ezt Bert nem látja, ezért beleszóltam a kagylóba.

-         Igen. Mi a helyzet?

-         Figyelj, vissza kell jönnöd St. Louis-ba! Egy nagyon jó üzlet van kilátásban, és te vagy erre a megfelelő személy!

-         Kérd meg Johnt.

-         De nekik te kellesz Anita! Nem hagyhatsz cserben! Nélkülem nem mentél volna semmire.

-         Nem érdekel Bert, most szabin vagyok, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy csak úgy mindent itt hagyjak. Dolgom van.

-         Rendőrségi ügy, mi?

-         Nem, ez magán ügy, és ne kérdezősködj tovább, rendben? Nem megyek, és kész. Majd találkozunk. –és meg se vártam a válaszát, letettem a telefont.

Már épp elindultam volna vissza a szállásra, mikor egy autó megállt mellettem, és lehúzta az ablakát. Legnagyobb meglepetésemre Edward volt az.

-         Hát te meg mit keresel itt? –kérdeztem, és most már rájöttem, hogy most valami nagygyűlés lehet Tennessee-ben, vagy nem tudom, már csak néhány  olyan személy kéne ide, akit a pokolba kívánok, és kinevezhetem ezt a helyet ál St. Louise-nak.

-         Nem tartozok magyarázattal, csak annyit mondok, hogy erre volt dolgom. – felelte, miközben az arcomat nézte, gondolom arra várt, hogy valamilyen érzelmet olvasson le róla, de nem járt sikerrel. Pókerarccal néztem vissza nagyon világoskék szemébe. Ha nem ismertem volna ennyire jól, soha nem gondolnám, hogy Edwardot a vámpírok maguk között a Halál néven ismerik. Ő már lángszóróval is füstölt ki vámpírokat a fészkükből, amire én még nem vetemedtem, azért voltam én „csak” a Hóhér. Szőke rövid hajával, és azzal az Edwardos kék szemével simán nézné az ember akárminek, csak bérgyilkosnak nem.

Kinyitotta az ajtót, majd megszólalt. – Elvihetlek? –én erre csak bólintottam, és bepattantam a kocsiba. – Hova?

-         A Sápadt Holdhoz. –mondtam neki, és megszemléltem az autó belsejét. Mikor a hátsó ülésre pillantottam, kicsit meglepődtem. Fel volt nyitva az a bizonyos titkos rekesz, amit a kocsijában tart, és így láthatóvá vált teljes fegyverarzenálja. Jóval több fegyvere volt, mint nekem, és a legtöbbet tőle kaptam ajándékba, általában mindig egy vámpírvadászat előtt. Kicsit elgondolkodtató, hogy eddig miért nem nyírtuk ki egymást. Soha nem volt köztünk semmilyen testi kapcsolat, egyszerű barátoknak nevezném inkább a kapcsolatunkat. Soha nem gondoltam Edwardra, mint álmaim pasijára, vagy vágyak tárgyára. Ő segített nekem, én segítettem neki. Ennyi. Egyszer már Richard azt hitte, hogy van köztünk valami, de csúfosat tévedett. Fura is elképzelni, hogy Edwardnak a sok ügyes bajos dolgai között még csajozásra is jut ideje. Kissé abszurdnak tartom, de volt már rá példa, hogy összefutottam egy igazán érdekes bizarr bulin az egyik kispárnájával.

Csöndben haladtunk előre, a sok kis utcában, amíg el nem értük a szállást. Már épp kiszálltam volna, mikor Edward megragadta a karomat.

-         Anita, bármi történik, vagy történni fog, csak annyit mondok, hogy élvezetes volt a te oldaladon harcolni.

-         Ezt hogy érted?

-         Nem lényeges. Viszlát Anita. –és becsukta mögöttem az ajtót, miután kiléptem a járműből. Egy újabb talány. Fú, de jó. Soha nem szerettem a meglepetéseket, és nem is fogom soha. De van egy sanda gyanúm, hogy hamarosan lesz egy ilyen meglepiben részem.

5.

            Mikor kiszálltam a kocsiból újra szemem elé tárul az a sok kis fehérre meszelt faház, ami a Sápadt Holdat jellemezte. Valahogy nem is csodálkozom a nevén, hisz Verné-é, aki az itteni vérfarkasok Ulfric-a, vagyis vezetője.

            Jó itt Myertonban. A sok fa, a hegyek, a barlangok mindig eszembe juttatják Richardal közös kis barlangászásunkat.

            Mikor beléptem a szobámba, nagy meglepetés fogadott. Richard épp letepert egy számomra tök ismeretlen pasast, és a földhöz nyomta. Meg is látszottak a verekedés nyomai a szobán, például az egyik vázának tutira annyi. Verne már eddig is szeretett engem, mert tönkre tettem már neki egy-két dolgot, de most legalább hagyatkozhatok rá, hogy nem én voltam.

            Előrántottam övemből a Browningot, és az ismeretlen pacákra szegeztem.

-         Richard, ez meg ki? –kérdeztem tőle.

-         Fogalmam sincs, csak arra ébredtem, hogy itt ül az egyik fotelben. –felelte. Csak egy farmer volt rajta, napbarnított felsőtestét nem fedte semmi, és talán ha egyedül lettünk volna, biztos hozzábújnék. Na igen, van egy kis baj a vérfarkasokkal, mégpedig az, hogy kiszagolják, ha az ember vágyat érez valaki iránt. Mikor felállt a férfiról, hogy átadja nekem a terepet, rám villantott egy mosolyt. Nem azt a megszokott „én jó kiscserkész vagyok” mosolyt hanem azt, amitől a legtöbb kis diákja a bugyijába pisil a gyönyörtől. De én már nem vagyok kisdiák, és most fontosabb dolgom is van, hogy Richard felsőtestét fixírozzam.

-         Na jó, akkor most mondja meg, hogy ki a frász maga, vagy gazdagabb lesz néhány lyukkal. –mondtam, és mikor közelebb léptem hozzá, megéreztem az erejét. A tarkómon a haj haptákba állt, és pár pillanat múlva már tudtam, hogy egy vudus fekszik most a földön.

-         Miss Delacroix-tól jövök. Arra kéri magát, Miss Blake, mert úgy hiszem ön az, hogy éjfél felé látogassa meg a szállásán. – én erre csak bólintottam.

-         És még valami… legközelebb kérem, a vadállatát türtőztesse, mert kénytelen leszek a szőrt is lepörkölni a fenekéről. –hangos mordulást hallottam a hátam mögött. Richard volt az, nem is csodálkozom rajta, hogy így reagált. Ha én lennék a helyében már rég tökön rúgtam volna a jómadarat.

-         Maga csak ne jártassa a száját… öhm…

-         Vossen. Alarick Vossen.

-         Tehát, ne parancsolgasson Vossen, mert ez nem a maga terepe, és különben is, milyen jogon…

-         Inkább hagyjuk későbbre ezt a beszélgetést Miss Blake. Lesz még alkalmunk folytatni. – villantott rám egy ezer wattos mosolyt. Rövid barna haja volt, amit zselétenger fedett, fekete szemeivel engem méregetett. Álltam a tekintetét, aztán kecsesen meghajolt, és távozott a szobából.

Richard felé fordultam. Szinte égetett a dühe, és tudtam, de tudtam, hogy ezt nem nekem szánja. Odaléptem hozzá, és végig húztam a kezemet a karján, és nagy barna szemébe néztem. Valami átsuhant a tekintetén. A vadállat újra feltörni készülődik. De aztán hirtelen, mintha soha nem lett volna ott, eltűnt, nyomtalanul. Újra az én biológia tanárom állt velem szemben, akinek egy rossz oltást adtak be, és így lett vérfarkas. Magához húzott, és átölelt. Én ott csüngtem tekintetén, majd lágyan megcsókolt. És gondolhattam volna, hogy valaki ekkor szakítja meg ezt a boldog pillanatot. Most ez a valaki Nathaniel volt. Csak akkor vettem észre, hogy itt van, mikor mintha valami dorobolás félét hallatott volna. Nathaniel vérleopárd. Hosszú vörösesbarna haja a fenekéig ért, ibolyakék szemei miatt az első ember aki ránéz, rögtön tudja, hogy ő kicsit más. Én vagyok a vércicák vezetője, vagyis Nimir-Ra-juk, és Nath kiszemelt engem, hogy legyek én ura, és parancsolója. Szívesen lennék, de csak akkor, ha ebbe nem tartozna bele a szex is. Na és abból, most köszönöm nem kérek. Elég nekem egy vérszopó, és egy kanibál.

Eltávolodtam Richardtól, aztán Nathaniel felé fordultam.

-         Még azt a kegyet is megvonod tőlem, hogy végignézzem…

-         Semmi közöd nincs a szerelmi életemhez, kérlek távozz.

-         Pedig már reménykedtem, hogy hármasban…

-         Erre ne is merj gondolni!

-         Most egyel több vagy kevesebb pasi…

-         Fogd vissza magad, mert kihúzod a gyufát. –szólt közbe Richard, és magához húzott.

-         Jól van nagyfőnök. –mondta, és szomorú képpel távozott a szobából. Ő volt az összes vérleopárd közül a legelesettebb. Gabriel, az előző vezetőjük megpróbálta belőlük kiölni az önállóság lehetőségét, és ez Nathanielben sikerült. Szegény kölyök még a húszat se töltötte be, és még a pénzel se tud bánni rendesen. Én fizetem a lakbérét is. Ezért cserébe vett nekem két pornót, hogy nézzük meg együtt. Természetesen nem mentem bele, és most valahol a Disney filmjeim mögött vannak… nem, nem néztem meg őket. Jobb dolgom is van, hogy mások aktusát bámuljam.

-         Nincs kedved sétál